Ígértem videót és fotókat. Erre egy kicsit még várni kell de írok egy forgatásról hátha ez is segít elképzelni bizonyos szituációkat.
Szóval: Két éve történt nyáron a Balaton felvidéken. Egy barlangba mentünk forgatni. Teljes átöltözés "játszós" ruhába és bakancsba. Mielőtt neki vágtunk volna a kalandnak a kamerát is (aminek a méretei nem azonosak a home videós kamera méreteivel hanem lényegesen nagyobb és kilóra mintegy 8kg-ot nyom) be kellet csomagolni oly módon, hogy ne legyen koszos. Ezzel sincs még nagy baj viszont innentől kezdve a kezelő szerveket alig lehetett elérni. Ezután következett a lámpát működtető akkumulátor felcsatolása a lámpa kézbe vétele, tartalék kameraaksi és kazetta elhelyezése valamelyik zsebbe s már 10-12 kilóval nehezebben indulhatunk is. És még ez sem olyan kihívóan extrém, viszont mikor megláttuk a helyszínt már egy kicsit másképp festett a kép.
A barlang bejárata függőlegesen megközelíthető volt egy vaslétrán keresztül mintegy 3 méter mélységben. Lementünk és ekkor jött a döbbenet. Hol megyünk tovább? Ugyanis nem volt tovább járat, mindössze egy alig váll szélességű kis lyuk ami ismételten lefelé vezetett. Azt mondta a kísérőnk, hogy arra megyünk tovább.
Az is kiderült ebben a pillanatban, hogy a barlang semmilyen módon nincs kiépítve, hanem a maga abszolút természetes állapotában vár ránk. Ez olyasmit jelent, hogy sáros, vizes és abban kapaszkodsz ami épp a kezed ügyébe kerül. Semmi baj. Hajrá!
Elindultunk lefelé egy olyan járatban aminek az alját nem láthatod mivel nincs annyi hely, hogy magad alá nézz és azt sem tudod hova fogsz megérkezni. Az össz segítségünk annyi, hogy a vezetőnk jól ismeri a járást. A világításról a fejünkre erősített apró lámpácska gondoskodik ami ahhoz elég, hogy épp azt lásd ami közvetlenül előtted van. Ehhez képzeljük hozzá, hogy jelen esetben én 12 kg-mal nehezebb vagyok a technika miatt és, hogy a kamera a kezemben illetve néhol a testemhez lapulva utazik és várja mi fog történni.
Így haladunk hol függőlegesen lefelé hol vízszintesen négykézláb kúszva vagy esetleg hason csúszva.
Egyszercsak megérkezünk egy kissé nagyobb terembe ahol már dolgozni is tudunk nem csak azon izgulni, hogy hol is vagyunk a föld alatt és hogyan lessz ebből mozi.
A kissé nagyobb terem mintegy 2 m széles, úgy 6m hosszú és 4-5 m magas lehet. Végre. Itt már a kamera is szerephez jut. (hála a csomagolásnak teljesen szárazon maradt a technika) A kevés fényben is lenyűgöző látványban van részünk amit rögzíteni is tudunk.
Ismét nekivágunk a mászásnak és a sárdagonyának. A járat amin keresztül próbálunk haladni egyre csak szűkül és szűkül. Az ember ilyen helyzetekben jön rá arra mennyire össze tudja magát préselni és az amúgy szinte "egérlyuk" méretű réseken is át tud kelni (már aki). Az történt ugyanis, hogy az egyik stábtag beszorult egy járatba. A kiszabadítása fontos mivel nem hagyhatjuk ott és mi sem tudunk visszatérni a felszínre ha ott marad. Szorult helyzetében is kissé mókás ahogy kiszabadítják szakavatott kisérőink. Egyik ember alulról huzza a lábánál fogva, a másik felülről taszigálja lefelé a vállánál vagy aminél épp eléri (gondolok a fejére).
A szorult állapotunkat lekűzdve haladunk tovább ismét. Kisebb nagyobb termek, járatok, kuszás mászás újabb beszorulás (már rutinból történő kiszabadítás) követik egymást. Ahol lehet képeket készítünk erről a földalatti varázslatos világról.
Mikor már azt sem tudjuk merre járunk, lefelé vagy felfelé haladunk, megpillantjuk szemünknek oly kedves napfényt. Mégis kijutottunk.
A barlang hol káprázatos hol halál félelmet keltő útvesztőit elhagyva már önfeledten beszélgetünk földalatti élményeinkről. Mikor végig nézünk magunkon és a többieken kitőr a nevetés. Úgy nézünk ki mint a kismalacok akik épp sárfürdőzésből keltek ki. Ruhánk, arcunk kezeink, szóval mindenünk sáros koszos, de megérte.
Jöhet a következő kihívás!